Nulladik szólam

Már jó előre dörzsölgettem tenyerem, amikor kiderült, hogy egy majálisos rendezvényen Vastag Csaba vált minket majd a színpadon. Amikor az X-faktorban szerepelt, sikerült nálam teljesen leírnia magát. Túlgesztikulált koreográfiával nyájaskodó szépfiúszerepe nem éppen az, amitől valakit megszeretek.

Mindig is elismertem, hogy a hangszíne iszonyat jó. A hangja valami Isten áldotta adottsága, amivel viszont nem él. Na, ez a nagy hiba. De vajon az övé?

A koncertünk isteni volt, hála a majd harminc fokkal örvendeztető napsütésnek, a hideg sörnek és a jó közönségnek. A hangosítás ügyes volt, mert az alultervezett cuccból kihozták a srácok, amit lehetett, igaz a kontroll kicsit erőtlen volt, viszont arányos. A majális adottságaihoz képest korosztálytól függetlenül mindenki élvezte a bulit, ez pedig minket is inspirált, a végén valódi elégedettséggel és igazi örömmel jöttünk le. Sikerünk volt, ez mindig isteni érzés. Azért volt egy vicces bakim a végén persze, az utolsó szám vége szólójánál sikerült félrelépnem a pedálomra, így kitapostam belőle a kábelt, amitől elhallgatott a gitárom. Azéletszép, e nélkül túl tökéletes lett volna minden.

Lepakoltunk, vigyorogtunk, jól éreztük magunkat. Ölelgettük egymást, kerestük a sört, az oxigént, és a helyet, ahol senkit sem zavarva rágyújthatunk, amikor nyílt a színpad mögötti sátor, és közénk lépett a sztár maga, Vastag Csaba.
Meglepődtünk, hogy felénk jön. Odalépett hozzánk, bemutatkozott, bemutatkoztunk. Dicsérte a zenénket, a hangzásunkat, hozzátéve, hogy Eszti énekmikijére talán lehetett volna még tenni. Kérdezte, honnan jöttünk, pontosan mi a nevünk (Brothers? – nem, Bradas…- jó név, - kösz). Kérdezte megyünk-e innen tovább? Persze nem tudhatta, hogy mi nem haknibrigád vagyunk, csak egy szimpla hobbizenekar. Nem, hogy ma nem lesz már több fellépésünk, de havonta ha három van, az nekünk már turné. :) Más közegben mozog, nem tudta lereagálni, amikor Zeusz mondta neki, hogy ő nem marad itt bulizni, húz haza a három gyerekéhez.

Folyamatosan kezdeményező volt a beszélgetésben, közvetlen, kedves. Aztán autogrammért vágyakozó gyerekek hada elsodorta tőlünk, anélkül, hogy esélyünk lett volna egy sok sikert-re legalább. De ez a pár perc mindenképpen kedves gesztus volt tőle, emberi. Jó pont beírva.

Aztán felment a velünk olyan élőnek és telítettnek tűnő, vele viszont magányos színpadra, és elkezdte a műsort. Ott állt egyedül a közönségtől két méter magasságban egy betonszínpad közepén egy szál mikrofonnal. Mögötte a nagy üres tér. Mit mondjak, elég szánalmas volt. Érezhette ezt ő is, mert a legjobb dolgot tette, amit csak tehetett, a második szám alatt lesétált az emberek közé.
A hangja még CD-alapra nyomva is jó volt, tiszta, hiba nélküli. Kicsit előre volt tolva, de gondolom ezt így kell. Számok között beszélgetett a gyerekekkel, rákacsintott a nőkre, mindenkit megkért, hogy szeressük már egymást, és vigyünk haza ölelést (ha még befér a kocsiba). Vastag Csaba a színpadon olyan volt, amilyennek megszoktuk, amilyennek sokak szerint lennie kell. Tökéletes, profi.

Én viszont ahelyett, hogy méla undort éreztem volna az egész játszós felhajtás miatt, a bájgúnár klisék miatt, megsajnáltam. Mi itt ölelkezünk, viccelődünk, vagy csak állunk egymás mellett, mint egy zenekar. A pálesz jár kézről-kézre, beszélgetjük, hogy ott a C helyett megint A-t fogtál bazdmeg, haha, ő pedig egyedül lézeng. Nyugodtan el sem finghatja magát, egy basszamegalófasz nem hagyhatja el a száját. Szám közben nem mosolyoghat össze a dobossal, mert nincs dobosa. Nincs az, hogy akkor most még négy kör, vagy a refrén még egyszer, mert jól esik. Műsor van, vigyorka minden szélességben, aztán be a turnébuszba, és nyomás tovább.

Mi öten élőben összesen ötvenezerért (nagyon jó pénz nekünk, szó se róla) ő egyedül CD-re énekelve fele annyi műsoridőért szerintünk minimum fél milláért. Hümm, mi? :)
De nem tőle sajnálom. A faktor után van két éve, amikor még nagyon jól cseng a neve, aztán ha nem tesz le semmit az asztalra, akkor jön a halványodás. De így hogy a francba tudna bármit is letenni?
Ez nem (csak) az ő hibája. Neki ki kell használnia a sikerét, és most szinte csak így teheti. Hiszen neki ez a szakmája, és meg kell élnie belőle. Hogy élne meg egy állandó élő zenekarral, esetleg táncosokkal? Sokkal szarabbul. Neki rohannia kell a nevével, amíg lehet.
Sztár. Ő egy tipikus mai magyar sztár. Neki ez már nem zene, hanem megélhetés, meló, robot, műszak. Nem kétlem, hogy szereti ezt, és a zenét is, de azért ez lepkefing az igazi érzéshez képest. Nem szeretném én az ő életét.
Itthon kevesen tudják jól ezt a sztárságot, mert a körülmények olyanok, hogy nem lehetséges. Kívánok Csabának sok élő zenekart a háta mögé, pár jó dzsemmelést a tesóval, és kevés ilyen szánalmas pénzkereső bulit, mint ez volt. Magunknak pedig azt, hogy sose jussunk oda fel, ahol ő van.

Szerettem volna irigyelni ezt a srácot valamiért, de egy percig sem tudtam. Még az atom hangjáért sem, mert ezzel a körítéssel nekem az is keserűvé vált, holott persze nem volt az, no, értitek. Tényleg, igazi gépezetben vannak ezek a szerencsétlen pop-bábúk. Ebben kiégnék gyorsan.

Bradas oldala: http://www.facebook.com/BradasZenekar
Következő Bradas buli: http://www.facebook.com/events/323044601094146/