Azenekar nem találkozott nyáron.
Alkotói próbaszünet, finoman megszórva nyaralással, táboroztatással, lakásfelújtással, munkahelyi őrülettel, ízlés szerint.
Volt időnk átgondolni, mi az, ami ennyi idő után megmozdít bennünk annyit, hogy kifelé is folytassuk. Mert elvesz ez időt, energiát, pénzt rendesen.
Elfáradtunk szépen.
Sokat áldoztunk. Ötünk lélekszerű izéje menet közben észrevétlen kiszállt valahol. Szerintem mindannyian azt hittük, a lehetőségekhez képest a legjobban tesszük, de nem így volt, mert túltoltuk.
Túligyekeztük, és közben annyira belemerültünk, nem vettük észre, hogy már mindenről szól, csak személyenként rólunk nem. Holott elsődlegesen a mozgatója ennek a Bradas zenekörnek mi vagyunk.

Mi kellünk ide, újra, teljes lelkesedéssel - összegezném a megoldást, és akkor igyunk, mondtuk erre ülve a féltető alatt, pálinkával a fejünkben, kezünkben. És ittunk.

Kevés idő van próbálni. Mi pedig minden koncertre akartunk sok újat, mást. Megterhelő volt és kicsit már gépies. Nem rossz, félre ne értsük, csak nem annyira jó, hogy az vigyen még soká. Olyan elvárásaink vannak a zenekarként működéssel szemben, melyek degeszre jóllakathatják odaadásunkat. Magunk raktuk fel a lécet ilyen magasra.
Itt a klasszikus zenekari menedzselés szart sem ér, itt öt ember boldogságáról van szó, amit nem lehet egyszerűen megfogni, megérteni és feldolgozni valamiféle termékként.
Inspirációnk mindig főleg a zene okozta örömből fakadt. Ezt kell most megkaparintanunk újra. Az elemi örömünket kell visszacsempésszük zenélésünkbe, próbára, koncertre egyaránt, azáltal, hogy jobban figyelünk a másik és a magunk boldogságára.

Menni fog? - kérdeznéd. Igen - mondanám habozás nélkül.

Több játék. Több improvizáció, több összekacsintás, több viccelődés, több lazaság, több rock-élet. Erre számíthatsz, ha eljössz a koncertünkre.
Pisszen a sör és folyik az idő. Állunkon megreked a habja. Be kell dugni azt a jack-et az aljzatba, fel a hangerőt, mikrofont kézbe, megfogni az akkordot, emelni dobverőt. Ujjat a húrra, rajt!