Nulladik szólam

Már csak azért is.

A dolog úgy kezdődött, hogy én mindig is akartam, de sosem jött össze. Vagy nem értem rá, vagy nem volt pénzem, vagy Sting nem jött, amikor ráértem, és lett volna pénzem.

De most kaptunk jegyet ajándékba, és megtörtént. Élőben hallhattam Stingt. :)

Visszafogott színpadkép, nyugodt fények, kissé túlságosan is relaxáltató elő-alázene a várakozás alatt (egy idő után az úsztatott vokálszerű szintiszőnyegtől ámokot futni támadt kedvem). Jó időben érkeztünk, így kb. 10 méterről, szemben a színpaddal álltam, nem kell ennél jobb.

A nyolc órás kezdést megcsúsztatva egy negyeddel jött a Mester. Az első pillanattól megnyert magának. Annyira közvetlen volt az egész lénye, mintha valami havercsákó lenne a szomszéd tömbből. "Jó estét kívánok", mondta szép kiejtéssel, majd leszögezte, ennyit tud magyarul, ne számítsunk többre (később azért elhangzott egy köszönöm, és jó pár köszi is). Aztán másodszor is elvágódott az agyam, mert elkezdtek zenélni. A legjobbakat, a legjobban. Lent a poszt alján a brigádsor, mindenkiről órákat és ódákat tudnék zengeni.

Colauita-ról mindig is tudtuk Bradasilag, hogy zseni, azért élőben zsenizve még inkább odaver. Meg a könnyedsége, az honnan? Ennyi idősen vigyorogva, lazán (végig a vokalista csajjal flörtölve), közben meg úgy szórta az agyavertnél agyatlanabb tempókat, hogy néha csak egyszerűen kínomban felröhögtem, ilyen nincs. A 7days-t, ami amúgy is marha nehéz (ezt a Bradas tapasztalatból tudja, két évig repkón volt nálunk) úgy megkeverte, hogy nem érdekelt a látvány, becsuktam a szemem és élveztem ahogy szétáradnak bennem a hangok. Váratlan és mégis törvényszerű a játéka, a kísérőt úgy használja, mintha erre egy külön, harmadik keze lenne. Nem égő egy primitív téma neki, mert pár negyednyi ilyen végén úgy zárja le, hogy felfogni nem lehet azt a pár ütemet.

Míg a rock szakma a hangszertartás stabilitásának és kényelmességének érdekében kitalálta a terpeszt (széles terpesz, rock'n'roll), addig az öreg Fullánk trend ellen ment, és a mai napig is tartja ezt. Mintha összeragasztották volna, olyan zárt térdekkel (talán a lenti képen látszik is valamennyire), kicsit elferdült tartással fogta az ütött-kopott Fendert. Ha le kellene rajzolnom, ezt a tartást kötném hozzá. Vihognivalóan hüvelykujjal(!) pengetett (persze hibátlanul, de akkor is vicces, nem?), és olyan kristálytiszta énekhanggal nyomta végig a bulit, mintha stúdióban énekelné fel a dalokat. Néha bevetett egy-két tánckoreográfiát, komolytalanul esetlen mozdulatokkal, de a rohadéknak még ez is remekül állt! Megmosolyogtam, és közben azt éreztem, ez a faszi a színpadon született, valószínűleg egy kontroll láda előtt sírt fel. A gyönyörű énektémákat tökéletes arcjátékkal, két pengetés közti apró gesztusokkal támogatta. Megvolt a kapcsolata a zenészekkel, minket, ámultan élvező közönséget pedig úgy tartott a markában, mint egy törékeny lepkét.

A gitárjátékról is kellene írnom, mégiscsak ez a hangszerem. Első benyomás: Pumukli gitáron. A srác általánosban a "kit-verjünk-meg?" sorsolás állandó esélyese lehetett. Ennyire esetlen embert még nem láttam ilyen hirtelen bálvánnyá válni. Fender Strato és Tele között váltogatott, és volt még egy nejlonos a Shape és Fieldsofgoldos dolgokhoz. A játéka meg annyira tökéletes volt, hogy pont nem zavaróan, mégis beleköthetetlenül profi legyen. Nem tekerte ki a szemét a gitárnak, de nem is kellett ide. Olyan ízes és végletekig kidolgozott szólókat játszott, hogy kezdtem gyanakodni, az egész felvételről megy. A ritmusozásban pedig kreatív és könnyed volt, minden hangot alárendelt az egésznek. Leakalap Pumukli!

A leglehengerlőbb dal számomra a Desert Rose volt, annyira erőteljesen markolta meg a lélekszerű bizbaszt bennem, hogy könnybe lábadt a szemem. De mindenhová belecsempésztek valamit, amire csak magamban űristen-eztem. Valami kis extrát. Például a Shape középrészénél a szájharmonika szólót Peter zsuszihajú kamasz zenekonzis félisten elektromos hegedűn játszotta, amitől még a szívemen is felállt a szőr. Jo bébi csodás vokalista hanggal, jó csipőrázási adottságokkal, és hatalmas zenei alázattal húzta fel a refréneket, volt egy szólisztikus része is, belesimulva a zenébe, hangszerként használva a hangját. David a jó Yamaháján úgy hozta a szőnyegeket, nagyzenekari szimfonikus szólamokat, zongoratémákat, hogy ennyi zseni között is kiragyogott, amikor felé tágult a tér.

Shape of my heart, Englishman in NY, Message in a bottle, Every breath you take, 7days, Fragile, It's probably me - ezeket mind tőle játszottuk az idők során. Tudtam azonosulni mindig is, de talán most értettem meg igazán ezeket a zenéket. A Bradas miatt nem volt miért szégyenkeznem, sőt, büszke is vagyok magunkra, de tőle, miatta és érte lett most kerek ez az egész.

Sting - 2012.06.26.
Papp László Budapest Sportaréna

Sting (ének, basszusgitár)
Dominic Miller (gitár)
Vinnie Colauita (dob)
David Sancious (billentyűs hangszerek)
Peter Tickell (elektromos hegedű)
Jo Lawry (vokál)

Bradas zenekar face oldala: http://www.facebook.com/BradasZenekar